Kaulitz girl 1/2.

Üdv!^^ Most nem a részt hoztam, hanem egy novellát, ami két részletben fog felkerülni. Remélem elnyeri a tetszésetek! Íme az első rész:




Hello! A nevem Szűcs Billie, 18 éves vagyok. Hannoverben születtem, és ott is éltem egészen 4 éves koromig, mikor anyu el hagyta az "apámat." Jörg Kaulitz megkeserítette anyám életét, pedig 20 évesen hatalmas reményekkel indult el Mosonmagyaróvárról Berlinbe főiskolára. Aztán egyszer csak megjelent az életében az a patkány, összehazudott

neki szépet-jót, anyu pedig halálosan beleesett. Egy nap anyám bejelentette, hogy terhes, velem. Kaulitz kikelve magából őrjöngött, majd kijelentette, hogy neki már van egy családja Magdeburgban, sőt mikor kikezdett anyuval, még házas ember volt. De végül belegyezett abba, hogy megszülethessem, de arról hallani sem akart, hogy Kaulitz legyek, mert a másik családjának fogalma sincs a létezésünkről. Így kaptam meg anyu családi nevét. Szép mi? Innentől indult csak az igazi rémálom, Jörg egyre agresszívabb lett, és minden apróságért megverte anyut, volt, hogy éjjel anyu sikítására ébredtem, és sírva, remegve vártam, hogy mikor lesz vége az egésznek. Anya 4 év szenvedés után döntött úgy, hogy véget vet a kapcsolatnak. Mikor Kaulitz dolgozott, mi szépen összecsomagoltunk és hazajöttünk Magyarországra a nagymamámhoz, és anyu húgához Zizihez. Az én életem itt sem lett könnyebb, az oviban sokat csúfoltak, mert akkoriban még nem volt éppen kristálytiszta a magyar kiejtésem, vagy azért mert milyen "hülye" nevem van.. Az időmúlásával a gyerekek befogadtak maguk közé, de az igazi tragédiám csak most jön: emlékszem egy februári nap volt, anyu elment bevásárolni, két óra elteltével becsöngettek hozzánk, egy rendőr állt az ajtóban, a nagyit kereste. Miután elment, mama zokogva jött vissza a konyhába, de hiába kérdeztük mi a baj, nem válaszolt, képtelen volt rá. Két héttel később, a temetésen jöttem rá hogy anyu meghalt, autóbalesete volt. Nem fogtam fel, túl kicsi voltam, csak 6 éves voltam az isten szeremére?! Nem értettem, nem értettem semmit.. Egy idő után keresni kezdtem anyut, mire a nagyiék annyit mondtak, hogy már egy jobb helyen van. "Miért nem látogatjuk meg?"- kérdeztem vissza, mire ők csak könnyes szemmel néztek vissza rám..Lassan beletörődtem, hogy anyu nincs mellettem. De itt még nincs vége. 6 évvel később kiderült, hogy a nagyi rákos, 2 év küzdelem után feladta a harcot, és végleg itt hagyott engem és Zizit. Ő ekkor már 20 éves volt, én pedig már fiatalkorú, így életem legnagyobb szerencséjére Zizi lehetett a gyámom, és nem kellett intézménybe mennem. Akkor jöttem rá, igazán, hogy anyu és a nagyi meghaltak.. Összetörtem, mint lelkileg, mint fizikailag. Utáltam a világot, utáltam az életem, mindent, és mindenkit. Ezért sajnos eléggé fiatalon, 14 évesen drogokhoz nyúltam, mert nem bírtam elviselni a történteket. Már a fiatalkorúak börtönével fenyegetőztek, mikor rájöttem, hogy nekem Zizi a családom, és ha Őt is elvesztem, abba belehalok. Ezért- sok bár időbe telt- le tudtam tenni a szereket. Innentől kezdve az életem 180°-os fordulatot vett, megpróbáltam pozitívan állni az élethez, és mindenből a legjobbat kihozni. Ezután határoztam el, hogy benevezek egy tehetség kutatóba, az X-Faktorba. Remekül sikerült a válogató, szinte repestem a boldogságtól. Sorra jöttek a fordulók, én pedig könnyedén ugrottam át az akadályokat. Mindenki elvolt ájulva attól, hogy a hangom kísértetiesen hasonlít a 15 éves Bill Kaulitz-éra, volt, hogy egy-egy német újság is erről cikkezett. Aztán egy interjú során rákérdeztek a családomra. Kértem egy kis szünetet, amíg kiszellőztettem a fejem, és arra jutottam, hogy elmondom, ki is vagyok valójában, hiszen joguk van tudni az embereknek. Elmeséltem a riporternek a fent olvasott kis történetemet, és kitört a káosz, egész Németország megvadult, és sorra kerestek engem az újságírók, de nem érdekeltek, egyszer már elmondtam, legyen ennyi elég nekik. Az interjú utáni hétvégén, a World Behind My Wall-t választottam a dalomnak. Ezzel is egy üzenetet mondtam el az embereknek, arról hogy ki is vagyok és honnan is jöttem valójában. Eltelt egy hónap és a döntőben az én nevem hangzott el, ekkor úgy éreztem, ezzel kárpótol a sors a sok szenvedésért. De nem, nem csak ezzel. Mikor a műsor után visszamentem az öltözőmbe Bill és Tom Kaulitz állt előttem életnagyságban, szájtátva bámultam rájuk, Bill tekintete könnyes volt, Tom eleresztett egy halvány mosolyt, megindult felém és megölelt. Ez nekem elég is volt ahhoz, hogy eltörjön a mécses, zokogva kapaszkodtam meg a vállaiban. Hirtelen két másik kéz is a hátamhoz ért, felkaptam a fejem és Bill mosolygós tekintetével találtam szembe magam. Boldog voltam, hihetetlenül boldog, úgy éreztem végre betöltődik az üresség a szívemben, de ez nem csoda, hiszen Ők voltak az űr,akiket hiányoltam éveken keresztül, a testvéreim. Na de térjünk a lényegre.. ( bocs, hogy ennyit dumáltam!)

Azóta másfél év telt el, megismertem a két G-t. Gustav egy igazi angyal, bármiről beszélhet vele az ember,és mindenben készségesen segít. Georg.. hát Georg egy külön faj, legalábbis számomra. Imádom a hangját, a járását, a mosolyát, a nevetését, a humorát, egyszóval mindenét. Nincs mit szépíteni rajta: totálisan beleestem. Nem merem elmondani neki, hiszen hozzá képest csak egy kis fruska vagyok, és félek a csalódástól, attól, hogy kinevet. De érzem, hogy már nem bírom sokáig magamban tartani.Az ikrek elhívtak magukhoz Magdeburgba, ott töltöm a hétvégét. Már tegnap elraktam a ruháimat, hogy ne most kelljen kapkodnom. A gondolataim ismét elkalandoztak Georg felé, olyannyira, hogy már csak arra eszméltem fel, hogy éppen Ő ölel a magdeburg-i reptér kellős közepén.
- Szia kicsilány, rég láttalak, már épp ideje, hogy jöttél. - mosolygott rám kedvesen. Én pedig csak bambán mosolyogtam rá pár pillanatig, aztán megerőltettem magam:
- Téged is jó újra látni, Georg! - mosolyogtam vissza rá. Ezután mindenki kedvesen köszöntött majd elindultunk az ikrek lakásához. Leültünk a nappaliba és csak beszélgettünk, vagyis beszélgettek, én ugyanis Georgon legeltettem a szemem, ha

kérdeztek tőlem valamit csak hebegtem-habogtam össze-vissza.
- Huh, de melegem van! - szólalt meg Georg és levette a pulcsiját, de a pólója is csúszott 

vele egyre feljebb. Ahogy kivillant a felsőteste, még levegőt venni is elfelejtettem, kiszáradt a szám és öntudatlanul haraptam az ajkamba. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg túl feltűnően bámulom, ezért gyorsan elkaptam a fejem és Bill kérdő tekintete nézett farkasszemet velem. Lebuktam. 

- Felmegyek kicsomagolni! - ugrottam fel hirtelen, és felrohantam a lépcsőn egészen az ideiglenes szobámig. Bezártam magam mögött az ajtót, majd neki dőlve próbáltam megnyugtatni magam. Billie, nem vagy normális! Lassú léptekkel elindultam a bőröndöm felé, és elkezdtem kipakolni a cuccaim. Pár perccel később kopogtattak, a szívem hatalmasat dobbant. 
- Igen? - kérdeztem remegő hangon.
- Én vagyok! - dugta be Bill a fejét az ajtón - Szabad? - mosolygott kedvesen.
- Persze! 
- Fura vagy nekem, hugi! - lépett beljebb miután becsukta az ajtót - Valami baj van?
- Baj? Dehogy, nincs semmi! - válaszoltam kétségbeesetten.
- Biztos nincs valami mesélni valód? - döntötte oldalra a fejét, miközben megjelent az arcán egy sejtelmes mosoly. Aj-jaj..
- Nincs. - válaszom inkább kérdésnek hallatszott, mint kijelentésnek.
- Ugyan már, Billie! A vak is látja, hogy belezúgtál Georgba!