Assisting Perfection - #1: Váratlan kezdetek

Ismét belepillantottam a táskámba rohanás közben, és próbáltam ügyelni arra, hogy ki ne öntsen a kezembe lévő kávét. Oké, ami kellett többé-kevésbé nálam volt. Egy pót Gucci napszemüveg, fekete körömlakk, vagy százféle hajlakk és különböző hajtermékek.. minden megvan. Épp megkönnyebülten sóhajtottam, majd - természetesen - megszólalt a mobilom. Összerezzentem a hangos csörgéstól és megálltam közvetlenül a hotel haljának közepén. A Linkin Park szám hangosan és tisztán szólt a zsebem mélyéről, de nem tudtam elővenni. Vagyis elő tudtam volna, de ez azt jelentette volna, hogy le kell dobnom a táskámat és a kávét. De nem mertem kockáztatni, még a végén összetörtem volna valamit, és nem lett volna időm, hogy egy másik kávét vegyek. Végig néztem a halon, és megláttam egy asztalt, amit - biztos vagyok benne - maga az Isten küldött. A portás asztala volt, ahová nem tehetném le a cuccaim, rám is vetett egy gyilkos pillantást, de nem törődtem vele.
- Hölgyem, ha szabad kéreznem.. - nem mondta végig, mert ujjam a szám elé rakva mutattam neki, hogy fogja be, miközben a telefonomat kotortam ki a zsebemből. 
A pasi ezek után elég mérgesen nézett rám, és biztos voltam benne, hogy rám hívja a biztoságiakat. De ki nem sz*rja le?! Nagyobb gondom is volt, mint egy rinyáló portással veszekedni. Végre előrángattam a telefonom.
- Mond!
- Andy, én vagyok. Hol vagy? Szükségem van rád! Már meg mondtam, hogy nem tudok felkészülni egy fotózásra egyedül!
- Bill, a halban vagyok.
- Akkor gyere ide, azonnal! - és már csak a telefon búgó hangját hallottam.
Lehunytam a szemem, és elszámoltam tízig, majd összeszedtem a dolgaim és a lift felé indultam. Ahogy kinyílt a liftajtó, beléptem, és próbáltam nem törődni azzal, hogy az emberek engem bámulnak. Tisztában voltam vele, hogy úgy néztem ki, mint egy kupac sz*r. Többek között azért, mert a fekete hajam, ami induláskor még rendezetten simult az arcom mellé, a rohanástól mostanra szénaboglyaként tornyusult a fejem tetején, és abban is biztos voltam, hogy már a sminkem is leiizadtam, de nem érdekelt. Még annak ellenére sem, hogy számomra a külső megjelenés fontos. Szinte kirohantam a liftből, mikor annak ajtajai megnyíltak előttem. A nagy rohanásban 
megbontolottam a szőnyegben, és majdnem elestem. Még a cipőim is ellenem vannak.. Visszanyertem az egyensúlyom, eltűrtem a hajam az arcomból a kabátom ujjával és bekopogtam a rémálmaim főszereplőjének ajtaján. Bill szinte kitépte az ajtót, és mérges tekintettel nézett rám.
- Ez sokáig tartott!
Akár magyarázkodni is kezdhettem volna. Például azzal, hogy hatalmas a forgalom, ennek következtében Bill kedvenc áruháza előtt is nagy volt a dugó, de sajnos ez az egyetlen hely, ahol olyan stílusú és márkájú sálakat kaptam, amelyek megfeleltek Mr. Tökéletesnek. De hiába mondtam volna ezt, tudtam, hogy nem érdekelte volna. Bill nagyon jól ismerte a New York-i közelekedést, sőt gyűlőlte, de számára ez sem lett volna jó kifogás.
- Sajnálom. - ez volt az egyetlen dolog, amit mondhattam, és mondtam is.
Egy tökéletes alakú felhúzott szemöldökkel találtam szembe magam. Utáltam ezt a szemöldököt. Olyan volt, mintha azt mondaná nekem:  Te egy alacsonyabb társadalmirendből származol, szóval érezd magad megtisztelve, hogy megcsókolhatod a csizmás lábamat. Ez volt az egyik ok, a másik meg az, hogy én sose tudtam csak az egyik szemöldököm felvonni. Bármennyire is próbáltam, mindekttő makacsul felkúszott. Ő hogy a francba.. Várjuk, eltértem a tárgytól. Hol is tartottam? Ja igen, Bill beszélő szemöldökénél.
- Mindegy. - szólalt meg a szemöldök viselője - Most már itt vagy. Hol a latte-m? 
Átnyújtottam neki az említett dolgot, miközben ügyeltem arra, hogy ki ne essenek a cuccok a kezemből, amikről - természetesen meg sem kérdezte, hogy segítsen-e cipelni őket.
- Megvannak a sáljaim?
- Igen. - feletem büszkén, Elvégre nem mindenki tudott volna beszerezni 28 darab fátyol Hermes sálat különböző árnyalatokban reggel hétkor, nem de?!
- Mennyi?
- Huszonnyolc.
Kivettem őket a táskámból, követtem Billt, aki az ablaknál állt, és arrogáns tekintettel vizslatta az utca embereit, hiszen senki sem nézhetett ki jobban nála.
- Ez az összes zöld? 
- Hat különböző árnyalatú zöldet vettem.
- Hm, - megfordult, egy pillanatra rám nézett, majd homlokát ráncolva meredt a távolba. - Remélem a következő rendező, akivel dolgozni fogok, nem fog összekeverni egy kib*szott mnedzserrel. Legalábbis jobban tenné.. Emlékeztess, hogy ezt megmondjam Jostnak is!
- Rendben, Bill. - meg sem lepett, hogy nem mondott köszöntet a sálakért, ez nem volt másként az eddig általam intézett ruhákkal és kiegészítőkkel sem.
Gondosan az asztalra helyezte kedvenc sálját és napszemüvegét - igen, ezeket is nekem köszönheti - majd lustán a vászon karosszékbe ült, és onnan nézett rám.
- Mikor is lesz az a k*rva fotózás? 
- 10:30 - válaszoltam rá sem nézve.
- Hm. Amúgy hideg a kávém. - csend lepte el a szobát, ahogy Bill tulajdonképpen ismét porig alázott.  Próbáltam visszafogni magam és nem sírni vagy nem hozzá vágni a méreg drága leopárdmintás napszemüvegét.
Andy Turner vagyok, 23 éves, és ez az én kib*szott életem. Én vagyok Bill Kaulitz személyi aszisztense ( ami egy divatos kifejezés a személyi rabszolgára is).  Bárki azt gondolná, hogy a világ leghíresebb férfi modelljének dolgozni a legjobb, amiről álmodhatok. Stylist szerettem volna lenni, ráaggatni a sztárokra a jobbnál-jobb Gucci és Versace ruhákat. A divat volt az életem. Az anyámnak régen volt egy eléggé híres butikja Londonban, a Piccadilly. Együtt éltem és lélegeztem a ruhákkal, kiegészítőkkel egész gyerekkoromban. Akkor jöttem rá, hogy én ezt akarom csinálni. A barátaimmal és unokatestvéreimmel is beöltözőset játszottam. Míg a többi kislány barbizott, addig én öltöztettem a babákat. Lehet hülyeségnek hangzik, de én ennek akartam élni. Úgy értem, soha nem vágytam arra, hogy híres legyek, vagy ilyesmi. Sosem akartam tökéletesen kinézni. Én amolyan fiús lány voltam, aki szeretett focizni, kivéve, hogy imádtam öltöztetni az embreket. A ruhamániám volt az, ami New Yorkba hozott a fősuli után, hiszen ez az a hely, ahol bármi megtörténhet. Imádtam Párizst és Rómát is, de a legfőbb célom NYC volt. Első látásra beleszerettem ebbe a városba, ami azóta is tart. Kezdetben kisebb munkákat kaptam, aztán kikötöttem egy bulvárlapnál, ahol én írtam a divat rovatot, ahonnan csodával határos módon az ölembe pottyant a személyi aszisztensi állás a nagy Bill Kaulitz-nál, 6 hónappal ezelőtt. Ez volt az a pont, amikor az életem kész pokollá változott.
Bill híres és gyönyörű volt, mindenki Őt akarta, az összes tervező. És az ok is egyértelmű volt: Bill csodálatos, misztérikus kisugárzása van és magas. Volt benne valami, valami, amitől az egész környezete jobbnak tűnt, ha belépett valahová. A kamerák és a reflektorfény is imádta Billt. Folyton csak arra tudtam gondolni, hogy nézhet ki ennyire jól, még akkor is, ha épp díva üzemmódba kapcsolt, és kiakasztott a f*szságaival. Mert ez volt Bill.. "billes". Ami nem feltétlenül könnyítette meg a munkámat. Minden értelemben díva volt, akiért kidolgoztam a belem. Két okból is:
1; Billnek nagy neve volt a divatvilágban, és az, hogy én az alázatos kis csicskása voltam, még az is nagy szónak számított, és ez jól jött, ahhoz, hogyha később más állást szerettem volna.
2; Nagyon jól fizetett, ismétlem: nagyon jól.
És persze van egy harmadik ok is:
3; A hisztijei ellenére is hihetetlen vonzó személység volt.
Nem voltam belezúgva, vagy ilyesmi. Igazából gyűlöltem, olyannyira, hogy szexelni sem szexeltem volna vele. És különben is több tucat gyönyörű modell üzengetett és hívogatta egyfolytában- ezt onnan tudom, hogy mikor épp fotózáson van, én vigyázok a BlackBerry-ére. Így semmi esély nem volt arra, hogy egyáltalán rám nézzem, tulajdonképpen észrevehetetlen voltam azok mellett a nők mellett, akik körül vették Őt nap mint nap. De akkor is mocskos jól nézett ki, és ez nekem is szemet szúrt, mivel nőből vagyok - bár ez Bill agyáig nem igazán jutott el.
Próbáltam elfolytani a dühömet és frusztráltságom, mint mindig. Casey - legjobb barátom és egykori szobatársam - mindig azt mondogatta, hogy a méreg előbb-utóbb ki fog belőlem törni.

- Olyan lesz, mint egy kibaszott vulkán, Andy. - mondta miközben én Bill kedvenc fánkjait vettem meg a pékségben másnap reggel.
- Casey, te nem menni készültél?  - emlékeztettem rá, mire csak megforgatta szemeit.
- Én előre szóltam.. Amúgy el sem bírod ezt a sok vackot, inkább jövök veled és segítek cipekedni. 
Igaza volt. Szerencsés voltam, hogy mindig mellettem volt. Még annak ellenére is, hogy most a barátja, Georg lakására költözött, aki rendes srác egyébként, bár még nem beszéltem vele túl sokat.

Mély levegőtt vettem, majd szembenéztem Billel. Kezeimet a zsebembe dugtam, de csak azért, hogy fel ne képeljem, ha netán késztetést éreztem volna rá.
- Még valamit, Bill? 
- Nem, most nem kell semmi. - ásított egyet, majd egy hanyag mozdulattal ledobta az asztalra a kezében lévő magazint. - Unatkozom.
- Oh.. - és már meg is állt bennem az ütő, hogy vajon most mi lesz. Bill ugyanis nem szokott unatkozni. Mielőtt elkezdhette volna, mindig külföldre telefonálgattam, hogy találjak neki valami elfoglaltságot.
- Szórakoztass!
- Micsoda?  - néztem rá döbbenten - Szórakoztassalak? Mégis hogyan?
Talán Bill végre észrevette, hogy nő vagyok? Kérem.. azért vannak bizonyos határaim, amiket nem fogok átlépni.
- Mondj valamit!
- Miről?
- Van pasid? - a szája sarkában halvány mosoly bújt meg, miközben feltette ezt a számomra megalázó kérdést.
Megráztam a fejem. Bill zsúfolt napirenje, ugyanis megakadályozta, hogy bármivel is kapcsolatban legyek, aminek a társadalmi élethez van köze. És különben is, ha lett volna barátom, valahogy nem tudtam volna megbízni benne annyira, hogy beszéljek neki Billről, hiszem mégis csak egy híresség volt.
- Tényleg? - nevetett fel.. igen kinevetett.
Ismét csak a fejem ráztam.
- Hogy-hogy? Nem nézel ki olyan rosszul.
Szóval már tudod, hogy lány vagyok Bill? Nem gondoltam volna, hogy valaha is észreveszed.
- Nem tudom.. Túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy ismerkedjek. - vontam vállat
- Túlságosan lefoglallak, hm? - jelent meg egy önelégült vigyor az arcán, ami eléggé kiverte nálam a biztosítékot. És próbáltam győzködni magam, hogy ebben nem volt semmiféle szexuális utalás.
- Őőő..
- Költői kérdés volt, Andy. - forgatta meg gyönyörű őzike szemeit.
- Oh, értem.
Bill felsóhajtott, majd a drága órájára pillantott. Én is az enyémre néztem. Még csak 8:30-at mutatott, szóval még másfélóra volt a fotózásig, ami ebben a hotelben lesz. Pontosan ezért kért Bill egy egész lakosztályt a cuccainak, és az előkészületekre a fotózás előtt. A sminkes félórával a fotózás előtt jött, szóval már csak egy órám volt, és végre elszívhattam egy cigit. Repülj idő, repülj!
Az ajtó mellett álltam, szemem sarkából még épp láttam Őt. Homlokráncolva bámulta a plafont, valószínűleg azon gondolkodott, hogyan tehetné még pocsékabbá az életem. De még így is gyönyörűnek tartottam.
Billt mindig mindenki csodálatosnak és tökéletesnek látta. De azok az emberek nem látták úgy, ahogy én. Láttam smink nélkül, kócos hajjal, melegítőben és pólóban, szűk zakó és farmer helyett. Láttam, mikor üvöltözik, hisztizik, vagy duzzog. De az a helyzet, hogy bármit viselt, vagy csinált, mindenhogy kib*szott jól nézett ki. És ez elég kiakasztó volt. Ahogy most is elnéztem Őt, aztán eszembe jutott a reggeli tükörképem, rájöttem, hogy a világ mennyire igazságtalan.  Nem ismerek mást, aki ilyen klasszul néz ki reggel nyolckor -  sminkkel, és anélkül is -, mint Bill. Bőre hófehér, és feszes volt. Arcbőre olyan puha és selymes volt, hogy bármelyik lány ölni tudott volna azért, hogy neki is olyan legyen. Festett fekete haja, kissé kócos volt, de még így is tökéletes. Soha nem láttam még olyan gyönyörű aranybarna szemeket, mit az övéi. Ajkai rózsaszínek voltak, és kissé fénylettek a kedvenc színtelen szőlőzsírjától. Ami mentolos - merthogy természetesen ezt is tudom. Hé, ezt is tudnom kell, hiszem az összes pipere cuccát én veszem meg. Nem azért tudom, mert megcsókoltam, vagy ilyesmi. És nem is akarnám.. Oké hazudtam, de könyörgöm, Bill Kaulitz-ot mindenki meg akarta csókolni, nem csak én! Bill megszólaló telefonja durván felrázott álmodozásomból. Rám nézett, és szemével utasított: Vedd fel!
- Bill Kaulitz telefonja, az asszistense beszél.
- Hello, Andy! Odaadnád a telefont a fiamnak?
- Oh, szia Simone! - Billre néztem, aki rám se hederített, de halványan megingatta a fejét, és ezt a jelzést fel is fogtam.
- Uhm.. sajnos, most nem ér rá, egy farmer fotózáson van. - hazudtam könnyedén.
- Oh?! - esküszöm, hogy még a fogai koccanását is hallottam - Értem, köszönöm, Andy!
- Nincs mit! Viszhall! - megvártam míg leteszi, majd lezártam a telefont. Inkább nem néztem Billre, nehogy meglássa a vádló tekintetemet, bár szerintem így is érezte, hogy mit gondolok.
- Csak egy kib*szott szót ejts ki a szádon és..
- Meg sem akartam szólalni.
- Még csak ne is gondolj rá!
- Rendben.
Épp néma üzemmódba kapcsoltam magam, mikor Bill újra megszólalt.
- Hogy hívnak?
Lefagytam, és azon gondolkoztam, hogy vajon a sok hajlakk károsította az agyát - mert eléggé veszélyes lehet az a mennyiség, amennyit Ő használ - vagy magától ilyen hülye.
- Uhm.. Andynek?!
- A teljes neved.. - forgatta meg ismét a szemeit, esküszöm számolnom kéne, hogy hányszor csinálja ezt.
- Andy Turner, ennyi. - vontam meg a vállam, mire eléggé szkeptikusan nézett rám. - Tényleg ez az teljes nevem! Azt hitték fiú leszek, anyám összevásárolt mindenféle fiús cuccot, amikre az volt ráírva hogy: "Anyuci kicsi fia". Aztán később úgy is öltöztetett, mint egy kissrácot, egészen addig, míg nem lettem akkora, hogy ellenkezni tudjak.
- Akkor te egy rendkívül csinos fiú vagy.
Te is az vagy - akartam mondani, de sikerült megőriznem az önkontrollom, és inkább csendben maradtam. - Biztos rossz lehetett egy fiú névvel felnőni. - mondta miközben hosszú ujjai egy-egy hajtincsével szórakoztak.
- Nem igazán. - ismertem be - Szerencsére megtanultam, hogyan kell betömni a seggfejek pofáját egy zoknival. Szóval nem volt vészes.
- Talán jobb is lenne, ha fiú lennél - mondta szárazon, majd felállt, és az ablakhoz sétált.
Eltartott egy darabig, mire felfogtam, hogy ismét megsértett. De ez jellemző volt Billre: minden nehézség nélkül, könnyedén, már-már kedvesen megalázott bármikor, bárkit. Azt kérdezitek, miért nem mondtam még fel? Igazából én sem tudom..

***
Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogy Bill a róla készült képeket nézegette a monitoron. El kellett ismrenem, hogy elég jók lettek, és kétségtelenül dögösek. A fényképész remek munkát végzett a fotókkal. Bár maga az, hogy Bill félmeztelen - mindössze egy farmert visel - már önmagában tökéletessé tette a képeket.
- Rendben. - szólalt meg végre Bill - Azt hiszem mára ennyi.
- Igen, de nem szeretnéd kiválasztani a végső képet a kampányhoz? - kérdezte a zavarban lévő fotós, aki még mutatott pár extrém szexi fotót a választási lehetőségek közül. Ezeket meglátva visszafojtottam a feltörő nyögésemet, bár szerintem minden lány így reagált volna.
- Jók, mi? - ijesztett halálra David Jost, Bill menedzsere - Mármint a képek. - vigyorodott el sokat sejtetően.
- Uhm.. igen. Nagyon jók lettek. - motyogtam, és reméltem, hogy nem látszik mennyire zavarba jöttem.
- Tudom. - nézett rám David önelégült tekintettel - Mi a következő a napirenden?
- Próba a holnapi Karen Show-ra, ugye? - kérdeztem, miközben próbáltam visszaemlékezni Bill napirendjére.
- Igen. - válaszolta, majd elővette a telefonját és nyomkodott rajta valamit. - A holnapi napunk könnyű lesz, Andy. Csak a show lesz.
- Könnyű? - kérdeztem vissza. A tévésműsorok voltak a rémálmaim. Bill mindig nagyon ideges volt előttük, és ezt általában mindig rajtam vezette le. Szerettem nézni a showkat, de azért még a ruhát sem értek annyit, hogy átvészeljem, azt, amit Bill ilyenkor művelt. És David is tudta jól, hogy milyen, mikor ideges.
- Oh, bocs, elfelejtettem.
- Neked könnyű elfelejteni. - morogtam, miközben Bill közönyös arcát néztem, akinek a fényképész még mindig a fotókat mutogatta.
- Oké, kijavítom magam. Nekem holnap könnyű napom lesz.
- Takarodj innen, Jost!
David és én egész jól kijöttünk. Attól, hogy Billnek dolgoztunk, és elviseltük a hülye hisztieit, kialakult közöttünk egy furcsa kötődés, sorstársak voltunk. Bár velem ellentétben Davidnek legalább volt élete, és soha nem hagyta ki a lehetőséget, hogy ezt a pofámba vágja.
- Hé, mi lenne ha holnapra szabit vennél ki?
- Ezt most komolyan kérdezted? - dülledtek ki a szemeim. De valóban ritkán vettem ki szabadnapot, főleg nem egy show előtt.
- Igen, miért ne? Jót tenne neked egy kis szünet. -vont vállat - A műsor már teljesen elő van készítve, és ne vedd sértésnek, de elég pocsékul nézel ki.
- Egy hete alig aludtam, David. Tisztában vagyok vele, hogy úgy festek, mint egy élőhalott. De komolyan hagyjam ki a holnapot? Billnek nem lesz rám szüksége?
- Mihez nem lesz rád szükségem? - hagyta ott a fotóst, aki eléggé letörtnek látszott, amiért Bill nem fordít rá annyi figyelmet, amennyit szeretett volna.
- Arra gondoltam, adhatnál Andynek egy szabadnapot holnapra, Bill. Holnap csak a Karen Show lesz, amit Andy nélkül is végig tudsz csinálni.
Bill megnyalta alsó ajkát, majd rám pillantott. Könyörgőn néztem vissza rá, és reméltem, hogy most az egyszer kegyelmes lesz velem.
- Nekem mindegy.
Ha nem vett volna körbe minket egy csomó ember, esküszöm térden állva köszöntem volna Istennek, akiben eddig nem is hittem.