Bill felháborító igényeinek hála, ismerek egy csomó utazási irodát, amelyek gyorsak és hatékonyak. Ezért lehetséges az, hogy másfél nappal később már otthon voltam, New Yorkban.
***
Szeretném kijelenteni, hogy az a tény, hogy felmondtam Billnél, nem tett őrültté. Tökéletesen jól vagyok. Csak épp munkanélküli. Ez őrült dolog? Egyáltalán nem.
- Andy, már egy hete ki sem mozdultál a lakásodból! - mondta Casey kiakadva.
- Ez egy tetőtér. - javítottam ki a vázlatfüzetem fölül felpillantva. Egész héten rajzoltam, a ruháimon dolgoztam. Nem vagyok tervező, de szeretem elképzelni a ruhákat, és szerettem megmutatni az embereknek, általában Caseynek.
- Mit gondolsz? - emeltem fel a füzetet, mikor Ő épp ismét beszólni készült volna.
Casey megállt, elvette a füzetet, hosszasan bámulni kezdte a rajzomat, és egyből tudtam, hogy beleszeretett.
- Wow..
Elmosolyodtam, majd felálltam a kanapéról, és a konyhába mentem. A szekrényben kutattam, de csalódottan vettem észre, hogy pont az nincs, ami kellene.
- Elmegyek kávét venni.
Case megrázta a fejét, majd felnézett rám.
- Ez nagyszerű terv, de most nem erről volt szó.
- Oh? - ha ez így folytatódik tovább, be fogok csavarodni. Tényleg el kéne mennem a boltba, azonnal.
- Igen! Tudom, hogy felmondtál Billnél, és azt is, hogy valami megszállottság köt hozzá, de akkor is szükséged van valami munkára!
- Soha nem is mondtam, hogy nincs. De most még egy kis időre van szükségem..
- Időre a lóf*szt! - nézett rám csúnyán - Nincs elég pénzed a további időkéréshez, maximum egy hétre.
- Valójában két hónapra van még elég pénzem.
Nem szeretem szórni a pénzt. A fizetésem a számlákra és élelmiszerekre költöttem, a többi részét pedig a bankba tettem, ami ott is maradt.
- És mi van a Dior napszemüveggel? - vont kérdőre Casey, miközben én a hűtőben kutattam valami ehető után. - Rohadt drága egy olyan!
- Tudom, de Fred felhívott, mikor csomagoltam. Azt mondta, hogy bár Leaht nem rúghatja ki a szerződés miatt, de az a legkevesebb, amit tehet, hogy kicserélteti azt a sz*rt. Szóval Leah már vígan el van a vadi új "szemcsijével", különben már rég beperelt volna.
Casey csak hitetlenkedve nézett rám.
Áhh, találtam zabpelyhet! Fúj.. ez borzasztó! Miért vettem meg egyáltalán?
- Andy!
Barátnőm felé fordultam.
-Casey!
Összeráncolta a homlokát.
- Mégis mi a fene vagy te Andy Turner?!
- Ember, barna hajú, nő.
Reményvesztetten nyögött fel.
- Bocsi, béna vicc volt.
- Még annak sem mondható.. - sóhajtott fel. - Szóval azt állítod, hogy a felmondás egyáltalán nem visel meg?
- Nem, egy kicsit sem.
Na jó, talán egy kicsit. Vagy nagyon. De ezt nem akarom elmondani Caseynek, mert ismét előtörne belőle a pszichiáter.
- Azt hittem, szeretted Billt.
- Mi van?! - bámultam rá tágra nyílt szemekkel.
Oké.. ki mondta el neki?
- Jól hallottad. -sóhajtott fel, majd elfordult tőlem, és kinézett az ablakon. - Annyira a megszállottja lettél, és figyelted minden lépését. Senki sem tudja ilyen jól végezni a munkáját.
- Én igen! - vágtam vissza, mert talán ez segít, és nem bukok le azzal, hogy beleszerettem a főnökömbe.
- Nem értelek, Andy. Egyfolytában mellette voltál, mindent megtettél neki, még ki is álltál mellette.. csak azért, mert ez volt a munkád?
- Igen. - jelentettem ki komoly arckifejezéssel. - Nem tudtad? Én vagyok Jézus.
- Ha-ha-ha.
- Örülök, hogy a felmondásom nem befolyásolta a száraz humorom.
- Öntözd meg inkább a humorod. Kezd túl száraz lenni.. még a végén teljesen kihal.
- Hé! Ugyan kérlek, csak féltékeny vagy a zsenialitásomra.
- Ha te mondod.. - mondta Casey mártírhangon és a fali órára nézett. Sosem hord karórát, meg van a kis saját CISZ-je, az az a Casey-Időszámítás. - Georg hamarosan ideér.
- Ide? Az én lakásomba? - ráncoltam össze a homlokom. - Tudja már, hogy oda költöztél hozzá, vagy még mindig azt hiszi, hogy velem laksz?
- Azt mondtam neki, hogy itt vegyen fel. Az rendelőjébe megyünk.
- Hűha, fogorvosi szék. Izgalmas! Ne felejts el mosolyogni és mondani, hogy 'Áááá".
- Ez egyáltalán nem volt vicces!
- Igazad van, bocsánat. Ez fantasztikus beszólás volt!
A csengő megszólalt, Case pedig felvisított. Mindig ezt csinálja, mikor Georggal van randija, pedig már együtt élnek, és vagy egy éve találkozgatnak. Nem értem..
- Andy, te nyiss ajtót!
Sóhajtottam, majd az ajtóhoz vonszoltam magam. Kinyitottam, Georg Listing állt előttem öltönyben, és eléggé izgatottnak látszott.
Rám mosolygott, majd eltűrte barna haját a szeme elől. Akárhányszor ezt csinálja, rám jön a röhöghetnék, de inkább nem teszem. Mikor először nevettem ezen, Casey szétrúgta a lábam, mert szerinte a hajdobálás annyira cuki. Inkább nem mondok semmit..
- Szia, Andy!
- Szia, Georg! - álltam arrébb - Casey bent van.
- Köszönöm.
- Szép öltöny.
- Igen, szerintem is, köszi.
El kell mondanom, hogy nem igazán jövünk ki, vagy már kitaláltátok?
Nem az, hogy nem kedveljük egymást, vagy ilyesmi. Ezt nehéz elmagyarázni.. Nem volt bennünk sok közös, kivéve Caseyt. Érdekes módon Case viszont azt állította, hogy ugyan olyanok vagyunk. Ugyan azokat a favicceket sütjük el, és ugyan úgy félünk kimutatni az érzéseinket.
De szeretném tisztázni: nem félek kimutatni az érzéseimet, csak nem szeretek sírni mások előtt. A kettő nem ugyanaz.
- Szia! - mosolygott Casey- Készen vagyok.
- Jól nézel ki! - nézte a ruhát, amit Case tőlem vett kölcsön.
- Köszönöm! - majd még egyszer ellenőrizte haját a tükörbe nézve - Felőlem indulhatunk.
- Rendben.
Casey felém fordult.
- Biztos megleszel, Andy?
- Hát.. - huppantam le a kanapéra - a mai napot még talán túlélem, de azért küldj ide egy mentőt egy óra múlva.
Georg meglepetten bámult rám, Case pedig csak megforgatta a szemeit.
- Ezt most komolyan mondta? - kérdezte Georg
Most már végképp nem értem, hogy lehetünk mi annyira egyformák!
- Remélem nem. -horkant fel Casey - Holnap találkozunk, már ha még élsz.
- Sziasztok!
- Szia Andy! - köszöntek egyszerre.
A tetőtéri lakásom ajtaja becsukódott. Egyedül maradtam ismét.
A szobámba mentem, és ott is terveztem maradni, addig, míg ki nem robbantanak onnan. Hangosan hallgattam a zenét - vidám dalokat depresszió ellen - és elterültem az ágyon.
Tudom, úgy viselkedek, mintha a felmondásom semmiség lenne, pedig valójában nagyon üresnek érzem magam. Huh, mennyire bénán hangzik ez?! Ráadásul még drámai is. De ezért nem hibáztathatok senkit. Én voltam, aki megvédte Billt, és aki eltörte annak a r*bancnak a szemüvegét. Nem Ő kért rá, nem Ő akarta, hogy megvédjem.
Be kellett volna fognom azt a nagy számat, és nézni Leah önelégült képét, ahogy sértegeti Billt. Csak ennyit kellett volna tennem. De nem voltam képes rá, nem bírtam szó nélkül tűrni Leah szavait. Tudom, ez szánalmas. De annyira feldühítettek a Medúza szavai, az arckifejezése, és Billen még sosem láttam.. fájdalmat. Ettől a látványtól pedig majd' megszakadt a szívem, úgy éreztem, mintha engem aláznának meg. Ne kérdezzétek, miért. Én magam sem tudom.
Ha visszapörgethetném az időt, akkor is ugyanezt tenném, ebben biztos vagyok.
Viszont még mindig nem sikerült rá vennem magam, hogy állást keressek. Bár lehet, már nincs is jövőm a divat világba. Valószínűleg Leah már minden ismerősét figyelmeztette, hogy ne foglalkoztasson engem.
Áh, nem is érdekel! Akkor is találok munkát! Az se érdekel, ha pincérnő, vagy takarító leszek..
Hogy őszinte legyek, eléggé hasznavehetetlennek éreztem magam az elmúlt napokban. Hasznavehetetlennek és nyugtalannak. Pedig elkezdtem munkát keresni, ahogy Casey is kérte.
Mindennap felhívom az anyám, aki folyton az ügyfeleire és a munkásaira panaszkodik. Mindig elmondja mennyire hiányzok neki, és hogy a szomszédja, Mr. Carter, folyton azzal nyaggatja, hogy menjen el vele egy italra. Azt is elmondta már, hogy aggódik amiatt, hogy nem veszem komolyan a tisztító szertartásokat, és ezért talán haza kéne mennem, hogy Ő megcsinálja. Így megkímélném magam a "nemkívánatos rezgésektől."
Még a sógornőm, Charlotte is hívott egy csomószor. Mostanában otthon tengeti a mindennapjait, mivel várandós. Beszélgetéseink során általában arra panaszkodik, hogy a terhesség mennyire sz*r. Mesélt az unokahúgomról, Adeleról is, aki már három éves nagylány. Sőt, néha még beszélni is tudok vele. Ilyenkor általában a macskájáról beszélgetünk, akit Andynek nevezett el, utánam. Az ilyen telefonbeszélgetések után, rettenetesen hiányzik a családom.
Sokszor gondoltam arra, hogy visszamegyek Londonba, és magam mögött hagyom New Yorkot. Nem akartam ennyit Billre gondolni, de ez a város tele van "Billel." És most nem a hirdető táblákról, újságokról beszélek, hanem arról a fullasztó érzésről, amit akkor érzek, ha csak sétálok az utcán. Az elsöprő emlékekről, amikről Bill jut az eszembe.
Két ok, amiért nem szeretek Billre gondolni:
1; Eszembe jut, mennyire belezúgtam, és ettől hülyének érzem magam.
2; Rájöttem, hogy most már sehogy sem tudhatom meg, mit is gondolt rólam valójában. Soha.
És persze a harmadik ok:
3; K*rván fáj.
Megszólalt a mobilom. Linkin Parkot leváltotta a Fall Out Boy 'Dance, Dance'-je. Felültem és elvettem a telefonom az asztalról. Ismeretlen szám.
Összeráncoltam a homlokom. Nagyon remélem, hogy nem David az. Egész héten egyfolytában hívogatott. Legutóbb, mikor keresett, a beszédje közepén fogtam a telefont, és a hangszóró elé raktam. Hagytam, had élvezze Britney Spearst.
- Igen? - mondtam óvatosan, miután felvettem.
- Andy?
Tudom, hogy fizikai lehetetlenség, hogy az emberi szív egyszer csak magától leálljon. De esküszöm, ebben a pillanatban, az én szívbillentyűim megrekedtek, ahogy a szavak is a torkomban.
- Bill? - suttogtam nagy nehezen.
- Igen, én vagyok. Beszélnem kell veled!
- Um..
- Andy, New Yorkban vagyok. - idegesen megköszörülte a torkát - Egészen pontosan a lakásod előtt. Meg akartam nézni, itthon vagy-e.
- Igen, itthon vagyok. - nyöszörögtem.
- Beengednél?
Kiugrottam az ágyból.
- Persze, egy perc.
Pánikroham.
Letettem a telefont, majd gyorsan a tükörbe néztem. Már nincs időm átöltözni, de a hajamat még átfésültem, amíg az ajtóhoz nem értem.
Megálltam a bejárati ajtó előtt, a hajkefét bedobtam az előszoba fiókba, majd vettem egy mély lélegzetet.
Nem akarom látni Őt. Tudom, ez bután és drámaian hangzik, de van egy olyan érzésem, hogy ezután csak még jobban fog fájni.
Igazság szerint gyáva vagyok. Félek.
Félek, mit fog mondani Bill. Félek, hogy nem fogom bevallani neki, mit is érzék, és nem akarom ezzel a tudattal leélni az életem.
Nem tudom, mit érez irántam, már ha érez egyáltalán bármit is.
Lehunytam a szemem egy pillanatra, és nagyon sóhajtottam.
Remegő kézzel a zár felé nyúltam, majd kinyitottam az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése