"Mikor terhes voltam veled, mindig arra gondoltam, hogy egy kisfiú van a pocakomban. Úgy gondoltam, hogy gyönyörű kisfiú leszel majd, és úgy fogsz kinézni, mint az apád. Tudod, Ő nagyon jóképű férfi volt."
Mindig láttam anya arcán a bánatot, mikor az apámról beszélt. Tulajdonképpen sosem ismertem Őt, - mivel elhagyta anyut, mikor 3 éves voltam, - és nem is akarom megismerni a mai napig.
Anyu álmodozva felsóhajtott majd folytatta:
"Képzelheted hogy meglepődtem, mikor megszülettél. Kislány lettél, és úgy néztél ki, mint én. Miközben, próbáltam vigasztalni magam, hogy nem kisfiút szültem, te kinyitottad a szemeid. A leggyönyörűbb szemeket, amiket valaha láttam.. Már akkor tudtam, hogy jobban szeretlek, mint bármi mást ezen a világon.Várj csak, Andy! Várj, míg meg nem látják a szemeid. Akkor majd ők is úgy fognak szeretni, ahogy én."
Mivel nem rendelkezem különlegesen szép szemekkel, így mindig úgy gondoltam, anyu ezt úgy értette, hogy meg kell mutatnom ki is vagyok valójában, mielőtt elítélnének.
Sosem fogadtam meg a tanácsát.
Elég hülyén hangzott, mikor 10 éves voltam, és most, 23 éves fejjel is hülyén hangzik.
***
- Ne nézz ilyen ijedten, Andy! Nem fog megenni! - mondta Tom egy csalóka mosollyal, miközben Alex öltözője elé vezetett. - Legalábbis remélem, hogy nem fog.
- Tom, még mindig tudom, hogyan kell pofon vágni valakit. - bár a hangom fenyegető volt, a gyomrom kavargott. Olyan volt, mintha a Csendes-Óceánt próbálnám lenyelni.
Megálltunk az ajtó előtt és Tom rám emelte a tekintetét.
- Andy, mielőtt rád szabadítom Alexet, még el kell mondanom valamit.
- Mit?
Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne, mit akar mondani, de valójában rettegek ettől a beszélgetéstől, mióta megláttam Tomot a reptéren. Azt gondoltam, hogy majd érdeklődni fog, hogyan fogadta Bill azt, hogy eljöttem, ennek ellenére nem kérdezett semmit sem.
- Tudom mi történt veled meg Billel.
Hát.. ez megmagyarázza, miért nem kérdezett semmit. Tágra nyílt szemekkel bámultam rá.
- Tudod?
Megvonta a vállát.
- Igen. Felhívtam és.. hát, elmondta. Elég dühös mindkettőnkre.
- Oh.. Tom, én nem akartam, hogy miattam.. probléma legyen közöttetek. - és ezt őszintén így is gondoltam. Nem akarom, hogy miattam veszekedjenek. Azt meg főleg nem, hogy emiatt a veszekedés miatt, még azelőtt elveszteném a munkám, mielőtt találkozok a "dráma királynővel."
- Nyugi, nem miattad van. Nem azért haragszik, mert munkát ajánlottam neked, hanem azért, mert megmondtam, hogy szerintem kib*szott hülye, amiért engedte, hogy elhagyd.
Meglepetten néztem rá.
- Tényleg ezt mondtad neki?
- Igen. - Tom zavartan lehajtotta a fejét. - Jó ember vagy, Andy. Billnek olyasvalakire lenne szüksége, mint te. Valakire, aki szembe mer szegülni vele.
Kissé gúnyosan felkacagtam.
- Pontosan ezért dobott ki.
- Bill azt mondta, te dobtad őt.
Megráncoltam a homlokom.
- Maradjunk annyiban, hogy szakítottunk.
Tom halványan elmosolyodott.
- Oké. És nagyon remélem, hogy ez a dolog nem fogja furcsává tenni a mi kapcsolatunkat.
- Nem, dehogyis Tom. Én.. én tényleg nagyon köszönöm ezt a munkát, nem hiszem, hogy valaha is meg tudnám hálálni. - a végére már csak suttogtam. Próbáltunk nem egymásra nézni, próbáltuk kerülni az érzelgős pillanatokat.
- Nem is kell.
- Hát...
- Igen.
Na jó, ez még mindig nagyon kínos szituáció.
- Oooké. Hát akkor találkozzunk Alexszel! - csapta össze a tenyereit, majd kinyitotta az ajtót, és beléptünk az öltözőbe.
Követtem őt, legszívesebben toltam volna magam előtt, mert semmit nem láttam tőle. Istenem, miért visel sátor méretű ruhákat?!
Mikor Tom végre elhúzta előlem a seggét, láttam, hogy egy nagyon nagy, nagyon zöld öltözőben vagyunk. Olyan volt, mintha valaki itt találta volna fel a robbanó zöld festéket.
Majdnem úgy nézett ki, mint a Mr. Bean egyik részében - amit az unokahúgommal, Adele-el néztem meg -, bár ő nem festéket robbantott a lakásában, hanem saját kezűleg festette ki. A legmeglepőbb az volt, hogy egész jó lett. Sőt, nagyon is lenyűgöző, hogy őszinte legyek.
Várjunk! Már megint eltértem a tárgytól. Hol is tartottam? Oh, igen, a neon zöld szoba.
A Wonka-szoba közepén, egy nagyon feltűnő, vörös hajú srác állt, teljesen feketében öltözve.
Az összhatástól szinte fájt a szemem.
Mármint, ha a neon zöld nem lenne elég rossz, akkor van még vörös haj, és fekete szín is - a gyönyörű semleges fajtából - a porondon. De így együtt egyszerűen undorító. És vakítóan fájdalmas. Ennek a srácnak tényleg szüksége van a segítségemre.
- Alex! Íme az új stylistod. - mondta Tom, fura, nyugtató hangon, amit még soha nem hallottam tőle.
Alex megfordult, rám nézett, mire én csak félszegen elmosolyodtam.
Tom nyugtatásképpen a vállamra rakta a kezét.
- Ő itt Andy Turner, Andy, ő Alex Marshall.
Alex csendesen végig nézett, felmérte a külsőm, ahogy én az övét.
Vörös haja, természetesnek látszik, nagy, ártatlannak tűnő zöld szemei, kissé napbarnított bőre van, ami a fekete ruha miatt mégis sápadtnak hat. És persze magasabb nálam, mint mindenki más, akikkel az elmúlt napokban találkoztam.
Az összhatás viszont borzasztó. Biztosan azt hitte, hogy titokzatosnak tűnik ebben a maskarában. De ha valakinek kreol a bőre, az ne öltözzön tetőtől-talpig feketébe. Inkább.. kékbe.
Na jó, mégsem. Még mindig engem bámult hatalmas zöld szemeivel. Zöld, akárcsak a szoba. Hm, ez egész jó ötlet. Szerettem volna tudni, hogy vörös-e a természetes hajszíne, de nem szólalt meg. A csizmáját és festett körmeit bámulta felváltva.
Aztán hirtelen rájöttem, mi a gond.
Bill stílusát próbálta utánozni, ami kétségkívül jó, de csak is Billen. Alex ezért nézett ki úgy, mint egy 13 éves "rocksztár akarok lenni" fiúcska.
- Ez most komoly? szólalt meg végre Alex szép, kellemes brit akcentussal, amely most elég gúnyosan hangzott - Ő?
A szemöldököm szinte a hajamig szökött. Nem érdekel, hogy ő is angol, mint én, és az sem, hogy a kényelmes farmer-ing összeállításomat szarnak találja, de nehogy már, az első pillantás után ítélkezzen a munkateljesítményemről!
- Nos, - kezdett bele Tom, és Alexra nézett egy "ne szórakozz velem" módon - igen.
- Ugye most csak viccelsz? - kérdezte szinte vicsorogva
Hát, mivel egyikünk sem nevet, te f*szfej, ez nem vicc.
- Amint látod, nem viccel. - mondtam a gondolatomat kicsit átfogalmazva
Alex meglepetten kapta rám a tekintetét.
- Te angol vagy? - kérdezte egészen más hangnemben
- Igen. - válaszoltam, majd Tom is megkönnyebbültem pillantott rám.
Úgy tűnt, mintha Alexet kicserélték volna, még rám is mosolygott!
- Remek. Szeretnék veled dolgozni!
- Tényleg? - kérdezte Tom a kliensét bámulva
Nem voltam egészen biztos benne, hogy tetszett a hitetlenség a hangjában, főleg, hogy ő akarta, hogy vállaljam el ezt a munkát.
- Igen! Nem tudom eddig miért francia sznob csajokat varrtál a nyakamba! Egy hétköznapi emberrel sokkal jobban megértetem magam.
Csodás. Hétköznapi vagyok.
Ekkor jöttek rá, hogy még mindig a szobában vagyok.
- Uh, oké - mondta Tom - Hát akkor hagyom, hogy.. őőő, megismerkedjetek.
- Rendben! - mondtam határozottan. Megvártam míg kiment, majd mosolyogva Alex felé fordultam - Elmondanád, hogy mit is akarsz pontosan közölni az öltözködéseddel?
- Hm.. nem tudom. - mondta bizonytalanul, és elfordította a fejét a szekrény irányába. Odamentem, kinyitottam és végignéztem a gondosan összehajtogatott ruhákon - Én csak nem akarok valami popsztárocskának tűnni.
Elvigyorodtam.
- Nyugi, attól én is rosszul vagyok, szóval nem varázsolok belőled popsztárocskát. De nem is kell úgy kinézned, mint akinek minimum három tetkója van. - megálltam, majd rá néztem - Várjunk, van tetkód?
Alex elvörösödött és megrázta a fejét. Ez nem lepett meg, mivel nagyon ártatlannak tűnik. Ekkor váratlanul bevillant egy kép Bill csípőjén lévő csillag tetoválásáról. Elvörösödtem, felforrósodott az arcom, és próbáltam minden erőmmel a ruhákra koncentrálni.
Alexre néztem, a tekintetem megállt a fülcimpáján lévő három kis karikán.
- Ezek nem is igaziak. Szedd le őket!
Úgy nézett ki, ezzel zavarba hoztam, de engedelmeskedett. Mégis hol van az a rinyap*csa, akiről Tom beszélt? Én csak egy kamasz kölyköt látok.
- Uhm.., át akartam szúratni a fülem, de azt mondták, eléggé fájdalmas..
- Az is. Nincs szükséged fülbevalókra, hogy idősebbnek nézz ki. Hány éves vagy egyébként?
- Húsz leszek. - válaszolta büszkén
Szinte pofán vágott a tudat, hogy mennyire fiatal. Még nálam is fiatalabb, Tomról már nem is beszélve. Megráztam a fejem, majd elkezdtem kiszórni a ruhákat a szekrényből a földre.
- Ezek nem kellenek, úgy nézel ki bennük, mint egy 13 éves.
- Hey, én..
- Te énekelsz. - mondtam neki, miközben visszafordultam a félig üres bútorhoz - Én pedig kiválasztom a ruhákat. Hű, Tom nem fog örülni, hogy nem lesz igaza veled kapcsolatban.
Alex csak felnevetett.
***
- Andy.. jól vagy?
Összeszorítottam a fogaim Casey idegesítő kérdése hallatán. Minden beszélgetésünk során minimum kétszer megkérdezi. Tom is folyton érdeklődik, hogy jól vagyok-e, de ami végképp kiborít, az a frusztráló hanglejtés a hangjukban, miközben kérdezik. Úgy csinálnak, mintha valami halálos balesetet éltem volna túl.
Legszívesebben ordítanék.
NEM! Nem vagyok jól! Ezt szeretnéd hallani? Nem hiszed el, mikor azt mondom minden rendben? Abba fogod hagyni valamikor ezt a kib*szott kérdezgetést? Mi lenne, ha azt mondanám, pocsékul vagyok? Mi lenne? Ha? Ha?
Természetesen nem ezt mondtam, elvégre nem vagyok őrült. És nem minden volt igaz.
Tényleg "jól vagyok." Mármint, persze, nagyon hiányzik Bill, de többé-kevésbé boldog voltam. Már két hónap telt el a szakításunk óta, és biztos vagyok benne, hogy Bill már továbblépett. Nekem is ezt kéne tennem.
Természetesen nem akarok új kapcsolatot, én csak.. felejteni akarok. Nem bánom a döntélsemet, hogy LA-be jöttem. Jó itt, vidám hely. Nem olyan mint NY, de határozottan pezsgő. És még mindig jobb, mint visszamenni Londonba az anyámhoz. Anyám is elég idegesítő.. Folyton vakrandikról kérdezget, és Caseyt állítja elém pédaként, hiszen a randizás nem azt jelenti, hogy "le kell telepednem", ami anyám nyelvén a házasságot jelenti.
- Jól vagyok, Casey, de már mondtam.
- Oh.. - hallottam a hitetlenkedést a hangjában - Olvastad a mai újságot? - tette fel szinte félve a furcsa kérdést
- Mi? Az újságot? Miért? - kérdeztem meglepődve, nem szoktunk újságokról beszélgetni
- Igen.. nem olvastad még?
- Nem, még nem. Akartam, de pont akkor hívtál.
- Oké.. Figyelj, Andy. Ne olvasd el, csak.. dobd ki az újságot!
Felvontam a szemöldököm.
- Miért?
- Csak dobd ki!
- Akkor már csak azért is megnézem. - motyogtam, és figyelment kívül hagytam Case hangos tiltakozását. Az ágy végéig nyúltam a magazinért, a "Szórakozás" részhez lapoztam, és azonnal tudtam, miért akarta Case, hogy dobjam ki.
Egy hatalmas kép köszönt vissza rám Billről, épp egy étteremből sétált ki. De nem is ez a legrosszabb, karjával egy lányt ölelt, akinek hosszú, hullámos hajától nem látható az arca. Közel voltak egymáshoz, és észrevettem, hogy Bill mosolyog.
A kép feletti főcím pedig szinte üvöltött: Modell szerelem?
Micsoda humoros szójáték, de tényleg..
- Oh.. - mondtam halkan, így Case is rájött, hogy tudok a cikkről
- Andy, nagyon sajnálom. Nem kellett volna hagynom, hogy lásd.
- Nem, dehogyis. Minden oké. Tényleg, jól vagyok. - még magam is meglepődtem, milyen hitelesen beszéltem.
- Biztos? - barátnőm hangja bűnbánónak hangzott
- Igen. De most mennem kell. Alexnak ma lesz az album fotózása.
- Andy, én nagyon..
- Minden oké. Szia Case!
Letettem a telefont és rágyújtottam.
Felültem, majd közelebb húztam az újságot, hogy eltudjam olvasni.
Kiderült, hogy a lány egy új, brazil modell, Rosa. Nagyon jól csinálja a dolgát, hiszen még csak 18 éves. Őt és Billt már látták együtt néhány partin, és "bennfentesek" szerint, már jó ideje randizgatnak. Az is feltűnt, hogy tökéletes párt alkotnának, hiszen mindketten magasak és gyönyörűek.
A szadista újságíró, arra is rámutatott, amit már előtte én is észrevettem: Rosanak hosszú, fekete, hullámos haja van. Csakúgy, mint Bill ideális nőjének. Persze, egy pillanatra sem gondoltam, hogy csak nekem lehet ilyen hajam, de akkor is fáj egy kicsit.
Najó, nem kicsit, nagyon fáj.
- Kib*szott újságírók!
Miután ezt végig gondoltam, fogtam magam és elnyomtam a csikket a képen.
Oké, elismerem, hiányzik Bill. Rettenetesen. És a fotó róla meg a gyönyörű lányról nem segít elhajtani az aggasztó kérdést a fejemből. Csak egyetlen kérdés cikázik minden alkalommal az agyamban, mikor Billre, vagy Alex ruháira és a tervezőkkel való beszélgetésekre gondolok. De ez a kérdés is mindig úgy hangzik a fejemben, mintha Cassey kérdezné.
Érdemes volt elveszíteni Billt a kib*szott munkáért?
Mikor Alex kedves, és képes az együttműködésre, Tom egyfajta "szereltek" nézéssel tekint rám. Ilyenkor biztos vagyok benne, hogy megérte.
De máskor, mikor elmegyünk valami klubba lazulni, és nézem Tomékat, ahogy táncolnak és szórakoznak, én meg csak ülök a pultnál, mint egy vesztes.. hát olyankor úgy gondolom, nem érte meg.
Szóval összefoglalva, azt hiszem, nem érte meg.
Persze, a munkám rengeteget jelent számomra, de nem ez volt a döntő ok, amiért LA-be menekültem. Én csak.. nem is tudom.. Azt hiszem azért, mert nem akartam, hogy Bill parancsolgasson nekem. Bármennyire is szeretem Őt, az akkor is bosszantott, hogy Ő akarta irányítani az életemet. Ezt senkitől sem tűröm el, se anyámtól, se Caseytől, és ez alól Bill sem kivétel. Felnőtt nő vagyok, el tudom dönteni mit akarok. Pár hónapon múlva betöltöm a 24-et, már nem vagyok gyerek, ne akarja senki se megmondani, hogy mit, hogyan és mikor tegyek. Tudom, mi jó nekem.
Ekkor megszólalt egy idegesítő hang a fejemben: Bill volt jó neked! És elcseszted, te idióta!
Felsóhajtottam, és ismét a képre néztem. Kezemmel a hajamba túrjam, hogy eltűrjem a szemem elé logó tincskeket. Néhány hete ismét vágattam belőle egy kicsit, mivel itt nagyon meleg van. Rosa haja viszont hosszabb, mint az enyém valaha is volt, sűrű, gyönyörű hullámokban leér egészen a csípőjéig.
- B*szódjatok meg mindketten!
Aztán fogtam az újságot, összegyűrtem, és a hotel szoba végébe hajítottam. A többit majd a takarítók elintézik.
***
"..and I was crying on the staircase, begging you please don't go.." (..és én csak sírtam a lépcsőházban, könyörögtem, hogy ne menj el..)
Összeszorítottam a fogaim, mikor Taylor Swift eldúdolta ezt a sort a rádióban, miközben bámultam a hülye gyakornokot, aki olyan hangosan hallgatta az istenverte zenét, amennyire csak lehetséges. Visszanéztem a kabátra, amit Alex viselt, és próbáltam tűkkel ráigazítani.
Összerezzent, mikor véletlenül a bordái közé böktem.
- Andy, tudnál egy kicsit.. óvatosabb lenni?
- Bocsi, Alex. - mosolyogtam rá fáradtan, és hátraléptem - Rendben, kész! Oh.. a p*csába! Basszus, te fogytál? Most nézd meg, úgy áll rajtad a kabát, mintha egy zsák lenne!
Alex a tükörbe nézett, és elhúzta a száját, mikor látta, igazam van. A karcsú fekete kabát lógott rajta, és hiába volt összetűzdelve itt-ott, nem segített. Úgy néz ki, mint egy chicagói gengszter.
- Um.. bocsi? - mondta bizonytalanul
- Nos, Al Capone, azt hiszem be kéne perelnünk Frederick Bruke-ot hibás méretezésért.
"..so close your eyes.. escape this town for a little while.." (.. szóval hunyd le a szemed.. menekülj el a városból egy kis időre..)
- Kikapcsolnád azt a sz*rt?! - ordítottam a gyakornokra, aki azonnal kikapcsolta a rádiót, és szelíden, bocsánatkérően rám mosolygott.
- Jézusom.. Bocsáss meg Valerie! Nem akartam kiabálni veled. - hajamba túrtam, majd összeráncoltam a homlokom a még mindig rosszul illeszkedő kabátot látva.
- Semmi gond, Andy. - vakkantotta Valerie, ami a saját viselkedésemre emlékeztetett, mikor még Billnél dolgoztam.
Remek, már megint Billre gondolok. Ez nagyszerű!
Alex levette a kabátot.
- Most mi legyen? - kérdezte
- Enni fogsz valamit, Valerie pedig hoz egy mellényt ugyanebből az anyagból. Ismerem Bruke stílusát, szereti a mellényt és szmokingot. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, ami hasonlít a kabáthoz.
- Túl jól ismersz Andy, drágám. - csendült fel egy hang a hátam mögül
Ledermedtem, csakis egy ember hív "drágámnak", és az nem más, mint..
- Fred? - kérdeztem magamtól meglepetten.
Megfordultam és Frederick Bruke állt az ajtóban. Valerie, aki a hátam mögött állt, halkan felsikított. Oh, igen, ismerős érzés.
A következő dolog, amit realizálni tudtam, hogy Fred úgy ölel a mellkasához, mint egy gyereket. Vagy ami még rosszabb, a saját gyerekét.
- Szia, Fred.. - hangomat tompán lehetett hallani, mert a selyem öltönyébe beszéltem.
Elengedett, végig nézett rajtam, majd összeráncolta a homlokát.
- Nem nézel ki túl jól.
Biztosan ti is imádjátok ha dicsérik a külsőtöket.
- Te viszont igen. - mosolyogtam rá halványan és hátrébb léptem egy kicsit - Um, Fred, Ő itt a főnököm, Alex. Ő pedig Valerie.
Alex könnyedén Fredre mosolygott, Valerie azonban ijesztően rávigyorgott. Elnevettem magam és megköszörültem a torkom.
- Val, a kabát?
- Oh, hát persze. - ezzel el is sietett.
Fred még mindig ragyogó szemekkel nézett rám, majd hirtelen Alexra kapta a tekintetét.
- Nem bánod, ha elrabolom ezt a kis "buzgó méhecskét"? Rengeteg dolgról kéne beszélnem vele.
Alex csak vállat vont.
- Rendben. - válaszolta, mielőtt bármit is mondhattam volna a "buzgó méhecske" megjegyzésre.
Alexra néztem, miközben Fred már kifelé húzott. A kis s*ggfej, biztosan kettesben akar lenni Valerievel. Azt hiszik nem vettem észre, hogyan néznek egymásra? Okosabb vagyok, mint hiszik. Csak azért mert nem tettem szóvá nekik, nem jelenti azt, hogy nem vettem észre. Bárki észrevenné. Hiszen nem csukott szemmel járkálunk. Az elég hülye dolog lenne. Mindenki neki menne mindennek és mindenkinek az utcákon.. Mi a francról beszélek már megint? Azt hiszem, kezd elmenni az eszem..
Egy kis idő múlva már egy puccos étteremben ültem, a habos kávémat bámultam, amit Fred kért nekem, közben Ő a mojitójába kortyolt.
És még csak fél három van.
Imádom Fred lazaságát.
- Szóval, mit történt veled és Billel? - kérdezte, és bólintott a pincérnek egy újabb koktélért.
Én pedig legszívesebben leütném a táskámmal.
Már nem is imádom annyira.
- Egy kíváncsi, vén s*ggfej vagy. Nem mondták még?
- Azt elismerem, hogy kíváncsi vagyok és s*ggfej. Na de vén? - mondta hamis sértődöttséggel, amin nem tudtam nem mosolyogni - Én vagyok a fiatalság mintaképe.
- Igen, az vagy..
Fred maga a csupa nagybetűs élet.
- Mi történt, Andy?
Továbbra is a kávémat bámultam, nem válaszoltam. Egyszer csak éreztem, a puha kezét a karomon. Felnéztem rá, láttam, hogy biztatóan rám mosolyog, zöld szemei megnyugtatóan csillogtak. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha Ő lenne az apám. Sosem volt apám, és nem is akartam, de ha lenne, akkor ugyanígy tekintene rám. Aggódna.
Jó tudni, hogy valaki aggódik értem. Ezért ahelyett, hogy a józan eszemre hallgatok, inkább elmondok neki mindent.
Nagyon jól esik elmondani valakinek az érzéseimet. Minden ami történt, szinte kiömlött a számon: Bill, az, hogy mennyire szeretem Őt, Tom hívása, a munka, a Billel eltitkolt kapcsolatunk, az anyám, Bill és Rosa. Az hogy mindenki boldog, kivéve engem. Meséltem Frednek arról, hogy legszívesebben feladnám, és haza mennék Piccadilly-be az anyámhoz. Arról, hogy mennyire hiányzik Bill, és hogy nem értem mit ronthattam el a kapcsolatunkban. Elmondtam neki, hogy nem voltam méltó Billhez, ezért akartam ezt a munkát, hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam..
Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe a mondókám végére, szinte már levegőt is alig kaptam.
- ...hát, ez történt.
- Oh, drágám.
Szipogtam, mint egy tíz éves. Pont, mint mikor 10 évvel ezelőtt segítettem anyunak kifesteni a butikot, és ráborítottam a festéket Peter ruháira (anyám akkori pasija), mert mindig kötekedett velem, de anyu előtt persze mindig rendes volt velem. Anyám akkor ugyanezt mondta, aztán teljesen kiakadt, és ordítozni kezdett velem. Ez volt az egyetlen alkalom, mikor elvesztette a fejét velem szemben. De nem bánom.
- Azt hiszem, haza akarok menni. - suttogtam hirtelen - Nem bírom tovább. Bill teljesen tönkretett lelkileg. Nem vagyok elég erős, hogy ezt egyedül kiheverjem.
Fred egy ideig nem mondott semmit, majd hirtelen megszólalt.
- Menekülni akarsz?
Hangja hideg, és rosszalló volt. Rá kaptam a tekintetem, meglepett ez a jeges hang.
- Igen. - mondtam feszültebben - Van bármi is, amiért itt kéne maradnom?
- Akkor úgy tűnik, nem az az ember vagy, akinek gondoltalak.
Behunytam a szemem egy pillanatra.
- Sosem voltam. Nem én vagyok az a lány, akibe szerelmes voltál, oké? Csak állításod szerint úgy nézek ki. Én is csak egy ember vagyok, nem egy kib*szott angyal! És elegem van, kikészültem!
- Akkor hát, nincs több mondanivalónk egymásnak, Andy.
Úgy éreztem, mintha szakítanánk. Csak bámultam rá.
- Rendben.. Tudod mit? B*zd meg! Sajnálom, hogy valaha is megismertelek!
Nem válaszolt. Ledobtam az asztalra egy kis aprót az érintetlen kávéért, és kiviharoztam az étteremből.
***
Át kéne értékelnem a dolgokat magamban, és boldognak kéne lennem, hiszen Case és Georg is eljöttek hozzám LA-be a hétvégére, én mégis feltenném őket egy gépre, hogy visszamenjenek NY-ba.
- Nem mehetsz el, Andy.
- Nem fogok, Casey. - sóhajtottam - Csak besokalltam egy kicsit. Már túl közel vagyok az álmomhoz, most már nem fogok meghátrálni.
- Akkor jó. - sóhajtott ő is - Tom valószínűleg beperelne, ha itt hagynád a promóció előtt egy héttel.
Ránéztem, és közben egy műbőrdzsekit pakoltam a bőröndbe, ami a videokliphez kell.
- Olyan megható, hogy így aggódsz értem. - csattantam fel
Casey nagy zöld szemeivel pislogott rám.
- Andy, mi a fene ütött beléd?
- Nem tudom. Azt hiszem, fáradt vagyok. - ezúttal egy inget dobtam a többi cucc közé
- Hát akkor pihend ki magad. Nem akarom, hogy a koszorúslányom majd egy bottal támaszkodjon a sárban.
- Te ne.. Mi? - bámultam rá megrökönyödve - Te.. Georg.. Case, én.. Oh, azt a k*rva! - pislogtam össze-vissza - De hiszen te vagy az én példaképem!
- Mi?
- Hagyjuk. É-én nagyon örülök nektek. Te és Georg.. szóval tökéletesek vagytok.
Szemei megteltek melegséggel és elmosolyodott.
- Megtisztelnél azzal, hogy a koszorúslányom leszel?
- Természetesen! Ki más is lehetne?
- Oké.
- Istenem! Férjhez mész?! Mégis mikor kérte meg a kezed? - kérdeztem, azt hittem, hogy Georg túl punci ahhoz, hogy feltegye a nagy kérdést
- A múlt hétvégén. Elvitt egy elegáns étterembe vacsorázni, és uhm.. - elpirult a kíváncsi tekintetemtől - és hát, megkérdezte.
Elmosolyodtam. Zavarba hoztam Caseyt, pedig őt elég nehéz zavarba hozni.
- De hogyan? Letérdelt, meg minden?
Case csak bólintott, lehajtotta a fejét, így a hajától nem láthattam, ahogy egész arcát elönti a pír.
- Aw.. és te meg kiáltottad, hogy "Igen" ?
- Nem. Igazából.. igazából már tudtam, hogy meg akarja kérdezni.
- Tényleg? Honnan?
- Láttam a gyűrűt a komódon - forgatta meg a szemeit, és bőre ismét a természetes színére váltott - Nem volt túl óvatos.
- Ez aranyos.
- Igen, az. - értett egyet.
- Megmutatod a gyűrűt?
Bólintott, ismét szokatlanul elpirult, és matatni kezdett a táskájában. Felhúzta az ujjára és felém nyújtotta.
Felhördültem, amikor megláttam az ezüst és gyémánt tökéletes harmóniáját megtestesítő kis ékszert.
- Hűha! Ezért biztos egy vagyont fizetett.
Case felsóhajtott, majd bólintott, és csodálni kezdte a gyűrűt.
Bár kissé erőltetetten, de rá mosolyogtam, és visszafordultam a félig üres bőröndhöz. Lehet most önző leszek és felszínes, de éreztem egy furcsa szorító érzést a mellkasomban, a szívemnél. Persze, örülök neki, hogy férjhez meg (bár azt nem állítom, hogy még nem fiatal hozzá), és ki kell majd vele választanom a ruhát, vagy éppen a megfelelő virágokat, ha azt akarja..
De van itt egy másik dolog is: egyedülállóként egy esküvőn? Hát.. végül is Case 17 éves öccse biztos ott lesz - gondoltam komoran.
- Andy?
- Hm?
- Szerinted jó ötlet az, hogy.. férjhez menjek?
- Persze! Hiszen ha ettől boldog leszel, akkor nem tudom mi lenne vele a gond. - próbáltam óvatos lenni a hanglejtéssel, és szerencsére épp háttal voltam neki
- Oh, képzeld! Georg beleegyezett, hogy az esküvőnk Angliában legyen!
- Ez nagyszerű! - válaszoltam hamis boldogsággal
Én vagyok a világ legrosszabb legjobb barátja..
- Mit gondolsz a rózsaszín koszorúslány ruháról?
Visszafordultam felé.
- Casey. Ez a te esküvőd. Ha krumplis zsákot szeretnél hozzá illő kiegészítőkkel, akkor azt fogok felvenni.
Case csak bámult pár másodpercig, majd rám vetette magát, és a következő pillanatban már fojtogatóan ölelt. Mivel nem voltam gyakorlott az ilyen szituációkban, csak ügyetlenül megveregettem a hátát.
- Hiányozni fogsz, Andy! - szipogott
- Te is nekem, Casey. - szipogtam vissza, úgy döntöttem, nem most fogom felvilágosítani, hogy az esküvő meg a többi sz*r után is ugyanúgy találkozni fogunk - És Casey?
- Igen?
- Ne változtasd meg a családneved az esküvő után.
Halkan felkuncogott.
- Nem fogom. Már Georgnak is mondtam, hogy nem szeretném.
- Oké. A Casey Listing elég furán hangzana.
- Tudom.
- Uhm, Casey?
- Hm?
- Elengednél, kérlek?
- Oh, persze.
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, amiért ilyen barátom van, mint Case.
***
Tudtam, hogy ez rossz ötlet volt. Főleg most, amikor látom, hogy mindenki milyen remekül szórakozik, csak én üldögélek megint.
Az egész akkor kezdődött, mikor Case és én visszamentünk a hotelbe. Ő is ugyanabban a hotelben szállt meg Georggal. Amíg távol voltunk, Georg találkozott Alexszel és Tommal, meg egy csomó emberrel, és mindenkinek elmesélte, hogy ő bizony házasodni készül. Ezért Tom kitalálta - mint mindig -, hogy menjünk és ünnepeljük meg.
Szóval az egész Georg hatalmas pofája miatt van.
Fogalmam sincs, Casey miért akar hozzámenni.
- Hey, Andy! Lazulj már el! - mondta nekem Tom újabb itallal a kezében - Úgy nézel ki, mintha valaki elhappolta volna előled az utolsó akciós Ralph Lauren pulcsit!
Rámeredtem.
- Volt már pár szörnyű szöveged, Kaulitz, de ez az eddig legrosszabb.
Tom csak vállat vont.
- Hát.. úgy tűnik Casey és Georg nagyon jól érzik magukat. - bólintott a jegyesek felé, akik igen, szemmel láthatóan jól érezték magukat
- Lassan szobára kéne menniük..
- De legalább boldogok.
- Oké, Mr. Partiarc, tűnj el!
Felnevetett, majd megveregette a vállam, egy kissé ittas, de szeretetteljes módon.
- Fel a fejjel, Andy! Rúgj be!
Ezzel ott hagyott.
Összeráncoltam a homlokom. Lehet, hogy ez már a szellemi visszamaradottságom jele, de értelmet nyertek a szavai a fejemben.
A csapos felé fordultam és kértem egy jó erős koktélt. Elvégre nincs semmi rossz egy kellemes italban, ugye? És ma már amúgy sem vezetek.
Végig néztem a tömegen. Rengetegen vannak.. hogyan férnek be ennyien egyáltalán? Megráztam a fejem, és egy másik csoportot fedeztem fel.
Hé, az a barna hajú csaj ismerősnek tűnik. Magas, hosszú sötét haj, csípőjét lágyan ringatta sétálás közben. Csodálatos.. egy elképesztő Donna Karen ruhát visel, és mintha a vele lévő srác is ismerős lenne, épp a lány derekát karolta át..
Hé, ismerem Őt!
Várjunk, ez a tökéletesen belőtt haj összetéveszthetetlen.
Bill.
LA-ben? Vagyis az ő szavaival élve: kib*szott LA-ben? Csakis egy ember tudhatta, hogy itt lesz, és csakis ez az egy ember hívhatta meg, erre a bulira..
Ismét a csapos felé fordultam.
- Adj valami k*rva erőset!
Halott vagy, Tom Kaulitz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése